Klubtörténlem

Kiss László: A csepeli labdarúgás története a kezdetektől 1987-ig 

(részlet a “Csepel Sport Club 75 éve” című, 1987-ben megjelent könyvből)

A labdarúgó-szakosztály irodájában egyesületi zászlók és poszterek társaságában mívesen szerkesztett grafikon látható. A látogatónak elég egyetlen pillantást vetnie az ábrára, s máris tudja: hol áll a Csepel első csapata.
Mindenesetre a görbe az 1939-40-es bajnoki évtől, az NB II megnyerésétől indul, négyszer jut fel a csúcsra, ám háromszor tér vissza a második osztályba. Harmadszor legutóbb, az 1985-86-os bajnokság zárása után… Persze, aki csak ennyit ismer a labdarúgó-szakosztály életéből, az csak a felnőtt kor örömeiről és bánatairól tud. Nem hallott a születés és az első eszmélés kínjairól, a serdülőkor buktatóiról és az ifjúkor tévelygéseiről.

Akkoriban még a társadalmi klubok uralkodtak. A magyar sport ugyan már megtette az első lépéseket – s éppen az egyre népszerűbb és egyre több embert érdeklő labdarúgás révén -, hogy úri passzióból sokak szórakozása legyen, mégis az egyesületek elnöksége és mecénásainak köre sokkal inkább a társadalmi osztálytagozódást erősítette, mintsem a közeledést. Olyan klubok, mint az MTK, az FTC, a MAC, a MUE, a BEAC és társaik enyhén szólva megnézték, kiket vesznek maguk közé, vagy egyszerűen csak tagdíjuk összegének nagyságával szelektálták a hozzájuk jelentkezőket.
Persze, az új század első esztendei után lassan éledt a polgárság, a sportban is szót kért az alkalmazotti réteg, sőt, az első évtized végére már az üzemi munkások sportja, mint egészségvédő tevékenység szintén szóba került.
Ami magát a labdarúgást illeti, az MLSZ 1901-ben történt megalakulása után lassan kezdte kinőni a gyerekcipőt. Több osztályban folyt szervezett bajnokság, túl voltunk az első botrányokon, kialakultak az egymással rivalizáló ellenfelek, kiírták a Magyar Kupát, és egyre több helyen, üres telkeken, tereken, grundokon pattogott a labda. Csepel községben is. Az idősebbek még gyanakodva figyelték a HÉV végállomásánál, a Kalóc téren focizó srácokat, s magukban nem nagy jövőt jósoltak az újmódi hóbortnak.
Mondani sem kell, nem nekik lett igazuk. Egyre több kisegylet alakult, s a főváros környéki falvak fiatalsága is egyre inkább úgy érezte, itt az idő a csapatalakításra. Ezen a téren a csepeliek kimondottan előnyös helyzetben voltak, hiszen lassan divatba jöttek az úgynevezett cégcsapatok, amelyek mögött a kibontakozó magyar kapitalizmus valamelyik üzeme, vállalata állt, s ilyet a szigeten is fel tudtak mutatni. Az ismert iparmágnás, Weiss Manfréd 1886-ban alapított csepeli lőszergyára az egész monarchia egyik legjobban prosperáló vállalkozásának számított.
A századelőn már kétségtelenül nagy dolog volt a biztos állás, és az egyre fejlődő lőszergyár ilyesmivel bőven szolgálhatott. Elsősorban ennek a ténynek volt köszönhető, hogy 1909-ben Fehéry Ákos, a kor egyik legnevesebb futball-szakértője, korábbi válogatott, későbbi ismert játékvezető, olyan első osztályú játékosokat toborzott, csábított a gyárhoz, akikkel bátran vághatott volna a frissiben alakult Csepeli Atlétikai Klub az I. osztály küzdelmeinek is. Ráadásul Fehéry „ideologizálta” is a tervét, mondván: elő kell segíteni a munkások sportját. Ám mindenki tudta, itt szó sincs „tömegsportról”, sokkal inkább a játékoscsábítás körébe tartozik a csepeli próbálkozás. Lett is felzúdulás, hát még akkor, amikor megtudták a klubok, hogy a CSAK vezetői mindjárt a legmagasabb osztályba szeretnék nevezni csapatukat.
Fehéryék indoklása így hangzott:
„A Csepeli Atlétikai Klub a sportnak, a labdarúgásnak olyan propagatív tényezője lehet, aminek jelentkezéséért hálás kell, legyen a szövetség. Mi új területen, munkásaink körében propagáljuk a sportot. Ezzel együtt mindjárt munkaalkalmat is tudunk nyújtani egy sereg állástalan ifjú sporttehetségnek, olyanoknak, akik aztán továbbadják sporttudásukat a munkásság körében.”
Tehát kérték az MLSZ-t, hogy az első osztályba sorolja be csapatukat, valamint azt is, hogy a gyárba belépetteket azonnali hatállyal igazolja a CSAK-hoz. Főtt az illetékesek feje, hiszen a CSAK a próbamérkőzések során igazolta, hogy játéktudása alapján alighanem helye lenne a legjobbak között is. Ám magától a besorolás gondolatától egy emberként ugrott talpra a konkurencia, mondván: micsoda dolog egy csapatot rögtön az első osztályba felvenni. Járja csak ki a CSAK is az alsóbb iskolákat, csupán azután próbálkozzék az „egyetemen”.
Az első osztályú kluboknak igazuk volt, viszont a második és a harmadik osztályúak képviselői is élénk tiltakozásba fogtak, hiszen ott komolytalanná tette volna az egész bajnokságot egy szupercsapat megjelenése. Végül az MLSZ a III. osztályba sorolta a csapatot, de ez természetesen nem felelt meg a nagyravágyó csepeli elképzeléseknek. Fehéryék megpróbálták egy, a BAK-kal történt fúzióval kijátszani az MLSZ vezetőinek éberségét, megalakítva a kék-fekete BCSAK-ot, de ebből nem lett csepeli egyesület.

A második kísérlet egy igazi csepeli sportegylet felállítására már sokkal jobban sikerült. A CSAK kimúlásával maradt ugyan még csepeli klub, mint a Csepeli Sport Egyesület, vagy a Csepeli Labdarúgó Ifjak, ám ezek inkább alkalmi
társulásoknak számítottak, semmint komoly sportklubnak. így az igény, ha lehet, még nagyobb volt egy önálló egyesület életrehívására.
A kezdeményezés csak a gyártól volt várható, hiszen a területén feküdt az egyetlen, félig-meddig szabályos és használható pálya. Ráadásul néhány volt CSAK-játékos ott dolgozott, és a fiatal munkások körében is mind nagyobb népszerűségnek örvendett ez a játék. Néhány tisztviselő is azon volt, hogy alakítsanak egyletet, így aztán 1912 tavaszán a Beck-kávéházban eldöntötték, életre hívják a Csepeli Testedző Kört. Díszelnöknek felkérték a nagy sportbarát hírében álló igazgatót, Stern Richárdot, Kux Sándor jogtanácsos elnök lett, az ügyvezető tiszte pedig a közismert futballszakembernek, Fehéry Ákosnak jutott.
A testedzők kék-fehér színt választottak maguknak, ám a szükség úgy hozta, hogy saját pénzen vásárolt lila mezben mutatkoztak be első hivatalos, úgynevezett próbamérkőzésükön. A Szúnyogszigeten, az UTE-pályán mindjárt nyertek is az akkoriban éppen gondokkal küszködő Postás ellen. A Firics – Varga, Wolf – Hambalkó, Elbert, Schrankó – Schmoll, Vida, Nagy, Fritz, Gülmann összetételű együttes 3:0 arányú győzelemmel tette le névjegyét. Azt a névjegyet, amely ősztől már a negyedik osztály asztalán feküdt.
Az első bajnoki szereplés, ha nem is a csepeli álmoknak megfelelően alakult, nem sikerült rosszul. A bajnokság negyedik helyén végzett a csapat, s a következő idényt úgy kezdte, hogy meg szerette volna nyerni a Pestkörnyéki I. osztály küzdelmeit. Nos, a szép terv nem válhatott valóra, ágyúszó szólt bele a nagyra-törő csepeli elképzelésekbe. A játékosok egy részét a harctérre szólította, az I. világháború, a többiek pedig a hadiüzemmé nyilvánított gyárban a gépek zaját hallgatták, nem a labdapattogást.
A CSTK tehát három évre leállt, csak néhány lelkes futballbarát, valamint a Kubicza József szertárosnál szunnyadó felszerelések, mezek, sportszárak, focicsukák emlékeztek egy ideig arra, hogy volt egy csepeli csapat, amely merész álmokat szövögetett. Aztán az álmok megint nem hagytak nyugodni néhány embert. 1917 őszén előkerült a felszerelés, mert a csapat benevezett a hadibajnokságba. A bajnokság vége – a III. B osztály ötödik helye jutott a CSTK-nak -egy időre a csapat végét is jelentette. 1918 nyarán rosszul állt a Monarchia szénája, s rendbehozatalához a csepeli bevonulókra is szükség mutatkozott.
Nos, az Osztrák-Magyar Monarchián már a csepeliek sem segíthettek, sőt, egy ideig a CSTK-t sem tudták feltámasztani. Bár a Tanácsköztársaság idején voltak biztató lépések, ám ezek véghezvitelére nem jutott idő. Meghalt Fehéry Ákos, a klub atyamestere, ráadásul a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) Csepelre is befészkelte magát. A sporton keresztül igyekezett megnyerni magának a fiatalságot, s jobb körülményeivel, új pályájával a CSTK tagjai közül is
elcsalt néhányat. Ma már kideríthetetlen, hogyan érezték magukat az akkor még burkoltan félfasiszta egyesületben a csepeli munkások, egy tény: élt bennük az igény a sokkal inkább magukénak érzett CSTK feltámasztására.

A CSTK-ban 1922-ben ismét megindult az élet. Kruppa Rezső, Kiss József, Szőke István, Molnár János és Sutor József vezetésével. Sőt, Kiss József elnöknél fiatalok is jelentkeztek azzal, hogy szeretnék megalakítani az ifjúsági csapatot. Az elnök hivatalból örült ugyan, de nem tudott mit mondani a lelkes Marosi testvéreknek. A klub vagyona egyetlen garnitúra szerelésből és egy labdából állt, ezzel nehéz két csapatot bajnokságban indítani.
Így a felnőtteket nevezték a KÖLASZ (Középmagyar Labdarúgó Alszövet-ség) kerületi csoportjába; az ifik lekéstek a nevezési határidőt, ők egy év haladékot „kaptak” az anyagi erők egyesítésére. Erre nagy szükség is volt, hiszen fillérekből tartotta el magát az egyesület: a felnőttek 50 fillér tagdíjat fizettek, később a tanulóktól nem kértek semmit. Aztán az ifik közadakozásból megoldották a futballcipő gondját, míg a mezt a nagyok mindig átadták az utánuk pályára lépő fiataloknak.
A felnőttek második-harmadik helyezéseket értek el a kerületi II. osztályban egészen 1926 nyaráig, amikor a csapat átkerült a Budapesti Labdarúgó Alszövetségbe. A klub ekkor már két-két felnőtt és ifjúsági csapattal rendelkezett.
Az első csapat az 1926-27-es bajnoki évben a BLASZ III. osztály bronzérmese, egy évvel később pedig második, de csak papíron, mert időnként bajnoknak is mondhatja magát. Mégpedig olyannyira, hogy a következő idényt egy osztállyal feljebb kezdi, mígnem a sokadik fórum a Kőbányai AC óvásának ad helyt, a CSTK-t pedig visszaparancsolja a BLASZ III. osztályának Malaky-csoportjába. A nagy klubok háborújának árnyékában az aprók is vívták tehát csatáikat, s az első szövetségi csatározásban a CSTK, talán jogtalanul, alulmaradt.
No, de más gondok is akadtak. A legégetőbb még mindig a pénzhiány volt, s mert Csepel akkor kívül esett Budapest területén, még a vendégcsapat HÉV-költségét is meg kellett térítenie a csapatnak. A közben egy pengőre felemelt tagdíjakból erre alig-alig futotta. Még ennél is nagyobb gondot jelentett a pálya hiánya. Csepel község ugyan épített egy sporttelepet, de a MOVE számára. Ott egy ideig megtűrték ugyan a CSTK-t, ám a MOVE „civilben” rendőrkapitány elnöke egyre inkább unta a gyáriakat. így aztán a CSTK kénytelen volt Pesterzsébeten pályát bérelni, sőt, első bajnokságát is ott nyerte a felnőtt csapat,
mégpedig a BLASZ III. osztály Malaky-csoportjában. Sőt, a harmadik osztály abszolút bajnoka is lett, miután a másik két csoport győztesét, az OTE és a TIX együttesét egyaránt 2: l-re legyőzte. A csoportdöntőn a Holzhauser – Vörös, Konka – Takács, Nadányi, Marmorstein – Eisenstadter, Keck, Egyed, Gangó, Schaffer összetételű legénység vívta ki a diadalt.

Közben a pályahiány egyre emésztette a lelkes klubtagokat, akik végül olyan megoldást találtak, hogy a mai Katona József utca, Bajcsy-Zsilinszky és József utca által határolt területen tizenöt évre telket béreltek egy bolgár kertésztől. Terület már volt, „csak” pályát kellett rá varázsolni.
Az ezer-ezerötszáz tagú szurkolótábor körében téglajegyeket árultak, s közmunkára hívtak minden csepeli futballkedvelőt. Az összerakott krajcárokból és a sportbarátok lelkes munkájával alakult a pálya, ám a pénz elfogyott, maradt viszont a lelkesedés. De pusztán lelkesedéssel nem lehet körülkeríteni a játékteret, amit viszont az MLSZ rendelkezése már akkor előírt. Ezért aztán Cékl János elnök vezetésével küldöttség ment az igazgatóhoz – hulladékcsövet kértek kerítésnek. A kérés teljesítése meghaladta az igazgató jogkörét, a küldöttség útja tehát továbbvezetett, egészen a tulajdonoshoz, Weiss Manfrédhez. A báró hallgatta a gyáriak panaszát, s amikor a MOVE gazdagságával hozakodtak elő, Weiss Manfréd félbeszakította a panaszáradatot, és utasította igazgatóját a csövek kiszállíttatására.
Pályája lett tehát a CSTK-nak, ha homokos is, de mégis hitelesíthető. Már csak a külső kerítés hiányzott, s erre szükség volt, hogy ne legyen amolyan libakergető. Ám pénz se égen, se földön. Végül a csepeli Hohfelder-fatelep volt hajlandó faanyagot kölcsönözni, de biztosítékul betáblázta négy egyesületi vezető összes vagyonát.
Ám a csapat kiesett a második osztályból, s a következő, 1930-31-es bajnokságban csak ötödik lett. A következő évben megpályázta a feljutást jelentő második helyet, de harmadik lett. Bár joggal óvott a második helyezett Wekerle telepi SC két mérkőzésének eredménye ellen, az óvások tengerében a csepeliek panasza egyszerűen elsüllyedt. Volt itt minden: beadvány, ellenbeadvány, veszekedés, sőt csaknem verekedés is, végül maradt a harmadik hely, a csepeli beadványt elutasították.

Ezzel a harmadik hellyel, de még inkább a sok-sok méltánytalansággal a csepelieknek elegük lett a BLASZ-bajnokságból. 1931 végén játszottak a Gubacsi-díjért, remekül megálltak a helyüket második osztályú proficsapatokkal szemben, s a vezetőség azt fontolgatta, hogy a profik között nevezi csapatát. A profizmusnak már komoly múltja volt Magyarországon, hiszen a Magyar Profesz-szionista Futball Szövetség 1922. október 22-én tartotta alakuló közgyűlését. Igaz, az amatőr-profi vita még évekig tartott, de hosszú huzavona után, 1926. augusztus 29-én elkezdődött a profibajnokság. A profi-amatőr kérdésben a Vasas labdarúgói mutattak utat a többi munkássportolónak: kijelentették, hogy nem hajlandók elidegenedni a munkásoktól, különben is tisztes szakmával rendelkeznek, megmaradnak amatőröknek.
Nos, Csepelen anyagi gondokkal küzdöttek, mégis úgy határoztak, hogy első csapatukat a profi II. ligában szerepeltetik, az ifjúságiak pedig átveszik a felnőtteknek az amatőr III. osztályban megüresedett helyét. A fiatalok minden várakozást felülmúlóan szerepeltek, végül a MAFC mögött a második helyen végeztek, s ez azt jelentette, hogy az 1933-34-es bajnokságban a II. osztály Kárpáti csoportjában indulhattak. A proficsapat, az égszínkék-piros mezt viselő Csepel FC vereséggel kezdett. A Holzhauser – Réder, Takács – Marmorstein, Gergely, Egyed – Uitz, Medgyes, Szabó, Stumpf, Scháffer II összetételű együttes nem valami szívderítő játékkal 4:0-ra kikapott a Taxitól.
A legnagyobb sikert a későbbi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor irányításával szereplő ifik aratták: csoportjuk bajnokságának megnyerése után a BSZKRT fiataljainak legyőzésével megszerezték a Budapest Bajnoka címet. Ezt követően a vidékbajnok Bánszállás 7:2-es legyőzésével az országos bajnokságot is megnyerték. Ez az együttes aztán szinte kimeríthetetlen bázist jelentett a felnőtt csapatoknak.
A profi alakulat (valójában sokkal inkább félprofi és amatőr) az első évet a 8. helyen zárta a második osztályban. A klub történetéről szóló kiadványok, évkönyvek 1933 nyarának szomorú eseményéről, Gergely Károly haláláról is beszámolnak. A 22 éves, nagyon tehetséges, válogatott kerettag hastífuszban halt meg, s szinte egész Csepel gyászolta. Háromezren kísérték utolsó útjára a középfedezetet játékostársai mezben vonultak a sorban, s ott lépdelt a szövetségi kapitány, Nádas Ödön is.
A sors fura fintora, hogy a Gergely helyén csapatba kerülő Gere hamarosan bekerült az amatőr válogatottba, s ezzel ő lett az első csepeli, aki helyet kapott a legjobbak között.
A profi II. ligában szereplő Csepel a 9., a BLASZ II-ben indult csapat a 6. helyen zárta a bajnokságot 1934 nyarán. Egy évvel később egy hellyel hátrább végeznek a profik, a klub képtelen kilábalni az anyagi gondokból, ráadásul kezdetleges pályán, portengerben pattog a labda a Katona József utcában. Ilyen körülmények között meglehetősen váratlan az előretörés, amellyel az együttes az 1935-36-os bajnokság végére a táblázat harmadik helyére küzdi fel magát. A leggyakrabban ez volt az összeállítás: Dénes – Benkó, Takács – Németh, Gere, Kupi – Szabó, Fehér, Keresztes, Kolontár, Frigyes.
Az amatőrök viszont botladoztak, a kiesés szélén álltak, amikor a Csepel FC-ből néhány játékos segítségükre sietett. Az utolsó három mérkőzésen a ligában szereplők közül is szerepeltek néhányan és szorgalmasan szerezték a pontokat. Csakhogy váratlanul átszervezték a csoportot, s a CSTK a harmadik osztályban találta magát. De csak rövid időre, mert óvott, s hat találkozó lejátszása után ismét a második vonalban szerepelhetett.
Úgy látszik, akkoriban időnként érdemes volt óvni, viszont az anyagi bajokon nem lehetett óvásokkal segíteni. A belépődíjak mellett gyűjtések, bálok, színielőadások jelentettek meglehetősen labilis anyagi alapot. Csepelen is megpróbálkoztak valamennyi említett pénzszerzési módozattal, de az eredmény csak sovány lehetőséget adott a fennmaradásra. A klubról szóló korábbi munkák, így Rejtő László Kilenc klub krónikája című könyve, valamint Vedres Józsefnek és Zsolt Róbertnek a fél évszázados Csepel SC-ről kiadott munkája – amelyekből egyébként sokat merítettem – kicsit ellentmond abban a tekintetben, hogy ki kezdeményezte az egyesületnek a gyárhoz való csatlakozását. Az előbbi a csapat vezetőit, az utóbbi a gyáriakat „nevezi ki” indikátornak, ezzel szemben a még élő szemtanúk kivétel nélkül a sportolók tapogatódzására emlékeznek, akik szerettek volna jobb körülmények között tevékenykedni.
Ez érthető is, hiszen mind a pálya, mind a felszerelés sok-sok gondot jelentett a lelkes sportembereknek. Az viszont tény, hogy a gyár vezetői is örültek a „találkozásnak”, hiszen a csapat a reklám mellett azt is jelentette, hogy a Weiss Manfréd Vállalatok ezzel letudták a rendeletekben szereplő munkássport-kötelezettséget, még az adójukból is bizonyos töredéket megspórolhattak. Persze, a gyár lelkesedését az is táplálta, hogy 1937 nyarán a 2. helyen végzett az együttes, vagyis ott állt az első osztály kapujában. Ám ahhoz, hogy be is léphessen az ígéret földjére, elsősorban pénzre és játékosokra volt szükség. Bár a Barna – Sőtér, Takács – Seregi, Gere, Németh – Szabó, Hegyes, Devecseri, Molnár, Frigyes összetételű csapat – időnként Egyeddel, Újvárival, Uitz-cal, Kupival, Kolontárral és Kulcsárral kiegészítve – jelentős játékerőt képviselt (ezt a helyezése is bizonyította), ám a nagy cél eléréséhez új, friss erőkre volt szükség.
A Csepel FC-ből WMFC, a CSTK-ból pedig WMTK lett az év végén; decemberben kimondták az egyesülést. A csapat mellé mindentudó intézőt kerestek, és meg is találták Faragó Lajos személyében. Hogy mit tudott Faragó? Arról a Kilenc klub krónikája így ír: „Született futballintéző. Szobatudósa, megszállottja, szabályagyú pápája, ura és rabja.”

Tehát a futballpápa munkához látott, s olyan trükköt is ismert, amely a Weiss család pénztárcáját is megnyitotta. Mégpedig elég tágasra, hiszen a stadionépítéshez akkoriban sem kevés pénz szükségeltetett. A krónikák megemlékeznek arról, hogy Faragó a nagyhírű Ferencvárost 1938 februárjában meghívta a Katona József utcai pályára egy bemutató mérkőzésre. A találkozót a gyár hatalmasságai is megtekintették, és ők is elszörnyülködtek a látottakon. Nekik sem tetszett a riasztó talajú játéktér, s lovag Wahl Henrik igazgató ígéretet tett egy új sporttelep építésére.
A Weiss család váltig hangoztatta, hogy őket a futball ugyan nem érdekli, de ha már csinálják, akkor szeretnék komolyan venni. Komolyan is vették, olyan csapatot akartak, amelynek kevés vetélytársa lehet az országban. A család és a cég hírneve megkövetelte, hogy ha valamihez a nevüket adják, az ne menjen rosszul.
Közben Faragó Lajos játékosok után rohangált, a gyár vezetőit pedig sikerült rábeszélni arra, hogy ne egyszerű pályát, hanem korszerű stadiont létesítsenek. Pénz volt bőven, hiszen a háborús konjunktúra a mamutvállalatnál éreztette hatását, s csak a telekért könnyedén fizettek ki nyolcvanötezer pengőt a Holland Banknak.
Pompás ünnepség, díszes vendégsereg szeme láttára történt meg 1938. május 31-én az első kapavágás, s később az elkészült stadion az egyesületet szinte egy csapásra csaknem a legnagyobb klubok közé emelte. A WMFC-t a gyár közvetlenül irányította, a proficsapatnak elsőre mégsem sikerült a hőn áhított feljutás. Legalábbis egyelőre. A WMTK viszont páratlanul sikeres bajnokságot indított az egyes üzemrészek között, s ebből a mérkőzéssorozatból tehetségek egész sora nőtt ki. Olyanok is feltűntek az üzemi mérkőzéseken, akikből idővel élvonalbeli labdarúgó lett. Ráadásul a WMTK már 1938 nyarán feljutott az amatőr első osztályba.
A következő bajnokság már a WMFC-nek is nagy sikert hozott, és 1940. június 18-án ezt jelenthette a Nemzeti Sport: „Nagyszerű játékkal, pompás győzelemmel búcsúzott a WMFC az NB B-től.” Ezután következett az utolsó mérkőzés eredménye: WMFC-Vasas 8:1 (1:1).
Csepelen kétezer néző előtt a Tihanyi – Kallói, Korányi I – Keresztes, Gere,
Nyilas – Rökk, Fekete, Szabadkai, Harangozó, Pintér összetételű együttes olyan bajnokság végére tett látványos pontot, amelynek tavaszi idénye derekáig nem talált legyőzőre. Ekkor megtorpanás következett ugyan, de a hullámvölgyből Lukács Gedeon edző kivezette csapatát. Úgy lett a WMFC első, hogy négy ponttal megelőzte az utána következőt. A csapat gólkirálya, Szabadkai egymaŹga ötvenet „vállalt” a 114 gólból.
A július 9-i Nemzeti Sport a WMTK-ról írt hasonlóan szépeket. Többek között megállapította, hogy megérdemelten nyerte a Budapest amatőrbajnoka címet. Mégpedig úgy, hogy a három csapatbajnok körtornáján először 3:l-re legyőzte a Ganzot, majd döntetlenül végzett a későbbi harmadik helyezett BLK-val.
Igaza lett tehát Garas Lajosnak, a WMFC ügyvezető elnökének, aki a profi második osztály rajtja előtt kijelentette: „Őszre olyan csapatot hozunk össze, amelyik lépésben nyeri a bajnokságot!”
És a már említett Nemzeti Sport nem alaptalanul lelkendezett év végi bizonyítványosztásában, többek között megállapította: „Áldozatkész, hozzáértő vezetőség, nagyszerű játékosanyag, hatalmas, lelkes szurkolótábor – ez a WMFC.” A lap azt írja az áldozatkész vezetőségről, hogy Wahl Henrik elnök nagy hozzáértéssel válogatta meg munkatársait; tizennégy tagú sportbizottságot állított fel, hét-hét tisztviselőből és munkásból. Majd az újság dicséri a csapat játékosait. Említi a két tehetséges amatőrválogatottat, Pintért és Gerét, majd sorra veszi az érett, kész futballistákat.
Az együttes játékrendszeréről pedig megtudhatjuk, hogy az akkor divatos WM-formációval kezdték a bajnokságot, majd szükségből, sérülések miatt visszakanyarodtak a “rugalmas közép-európaihoz”. Végül a jövő is szóba kerül, s mindenki szép folytatást vár a csepeliektől. Az egyik igazgató, Garas Lajos például kijelenti, hogy a csapat nem tanulni megy az első osztályba. Azzal fejeződik be az értékelés, hogy a cikkíró megállapítja: „…nincs semmi aggodalomra okuk a derék csepeli szurkolóknak.”

Persze, a derék csepeli szurkolók azért aggódtak, már a háború miatt is, ám ami a csapatukat illeti, valóban nem sok okuk volt félelemre. A hadiüzem a játékosok számára is nagy vonzerővel bírt, kedvezményei gyakorta az életet jelentették a hadkötelesek számára. Nem csoda, hogy szinte özönlöttek a jobbnál jobb labdarúgók a csepeliekhez. Sokszoros válogatottak érkeztek: a kapus Szabó, valamint Kis és Dudás. A fasiszta törvények feloszlatták a Hungáriát és a Bocskait, s a politikai üldözöttek egy időre valóban menedékre találtak a gyárban.
Az új játékosok augusztus elején be is mutatkoztak a Kispest elleni Szent István Kupa-mérkőzésen, ám az Elektromos-pályán 2:1 arányú vereséget szenvedtek a csepeliek. A csapat kiesett a kupából, amiért elsősorban a balszerencsét okolták. Ezt követően igen lelkesen készülődtek a bajnoki rajtra. Közben remekül haladtak a stadion építési munkálatai, s mindenki remélte, hogy 1940. szeptember l-jén, az első csepeli NB l-es mérkőzésre már az új öltözőből futhatnak pályára a csapatok.
Előtte egy héttel megtörtént a WMFC élvonalbeli bemutatkozása. Idegenben egy régi ellenfél, a szintén újonc DiMÁVAG várt a csepeliekre. Hétezren voltak kíváncsiak arra, miként nyer nagy izgalmak közepette, 3:l-es vezetés után 4:3-raaWMFC.
A rajt tehát kitűnően sikerült, s nem kevésbé az új csepeli stadionban a bemutatkozás: a WMFC imponáló játékkal 6:1 arányban verte a Törekvés csapatát. Aztán sikerek és kudarcok váltakoztak. A bajnokság közben is erősödött a csapat, megszerezte az Erdélyből érkezett nagy bombázót, a hatalmas termetű jobbösszekötőt, Marosvári Bélát. És döntő változás következett be a szakvezetésben is: november végén, az Elektromos elleni döntetlen (1:1) után az addig jól dolgozó sikeredző, Lukács Gedeon kérte szerződése felbontását. Mégpedig azért, mert civil foglalkozása egyre inkább gátolta az edzésvezetésben. Helyére a volt sokszoros újpesti válogatott, Jávor Pál lépett, aki már korábban is ott volt a WMFC-nél, sőt Lukács betegsége idején rövid ideig edzette is a csapatot.
A bajnokság közepette folytak az Erdélyi Kupa küzdelmei, s a csepeliek sorra vették az akadályokat. Az első fordulóban a Kispestet búcsúztatták 5:3-mal, aztán az Elektromost győzték le 2:0-ra, a Nagybánya elleni 1:1 pedig azt jelentette, hogy a csepeliek lesznek a kupadöntőben a Ferencváros ellenfelei. Az őszi idényben a két együttes találkozója fölényes, 6:2 arányú ferencvárosi sikert hozott. Most a WMFC igen fogadkozott, s akkoriban szokatlanul korán, már január 13-án megtartotta első edzését.
Aztán sorra jöttek az előkészületi mérkőzések, végül február 9-én, a régi pályán 8 ezer néző előtt lejátszották a döntőt, amelyen a hazaiak Pintér második félidőben szerzett góljával legyőzték a Ferencvárost. Nem csupán az eredmény volt nagy meglepetés, hanem az is, hogy a csepeliek szinte mindvégig fölényben játszottak, s ha Csikós nem véd olyan kitűnően, még nagyobb arányban is nyerhettek volna.
A szakosztály élvonalbeli életéről készült grafikon szára a bajnokság végére az ötödik helyig kúszott fel. Vagyis kitűnő eredménnyel tette le névjegyét a
WMFC az NB I-ben, s közben olyan eredményeket is elért, mint a sok válogatottal kiálló Újpest 2:1 arányú legyőzése. Végül a Csepel úgy lett 30 ponttal, 61:49-es gólaránnyal ötödik a táblázaton, hogy a második helyezett Újpest csak négy ponttal szerzett nála többet.

A második év az élvonalban – az 1941-42-es bajnokság – váratlanul nagy csepeli sikert, bajnoki címet hozott a WMFC számára. Már a rajt kitűnő az átszervezett, 16 csapatos bajnokságban, hiszen a Szegedi VSE 4:1-es legyőzésével rögtön az élre ugrott az együttes. Persze, ez nem jelentette azt, hogy elsőségét folyamatosan őrizte, ám akik a hetedik forduló után ránéztek a tabellára, tapasztalhatták, hogy a Csepel visszaküzdötte magát az élre. Már akkoriban csepeli csodáról beszéltek, elsősorban azért, mert a bajnokság előtt nagy nevek távoztak a csapattól.
Elment Szabó kapus, Korányi, Rökk, Harangozó, s helyükre saját nevelésű fiatalok, Szekeres, Kiss II, Bakos, Jáger kerültek. Az újak már a bajnoki rajt előtt, a Szent István Kupában bemutatkoztak. Jáger például góllal járult hozzá, hogy az Elektromos-pálya tízezres nézőserege 3:2-es csepeli győzelmet láthatott a Kispest ellen. A következő akadályon viszont elbukott a gárda: 4:3-ra alulmaŹradt az Elektromossal szemben.
A jó rajt után a bajnokságban ugyan vereséget szenvedett a BEAC-pályán a Gammától, ám azt követően sorozatban hét győzelem – ebből négy idegenben – következett, köztük a Ferencváros elleni október 1-jei csepeli diadal. TizenhétŹezer néző előtt orkánszerű szélben 2:0-ás félidő után 3:2-re nyert a WMFC.
A sokat idézett Nemzeti Sport december 11-i számában azt írhatta: “Az ősz bajnoka a Csepel”. Már ekkor elemezték a WMFC sikerét, s olyan megállapításokra jutottak, hogy a célszerű fiatalítás, a viszonylag állandó összetétel a siker egyik kulcsmozzanata. Azt is megjegyezték, hogy a sokáig idegenül szemlélt vállalati-egyesületi forma rengeteg előnnyel járt Csepelen.
A tavaszi folytatás előtt a csatársor eredményességének javítását tűzték ki egyik feladatul, ebben látták a nagy cél elérésének döntő mozzanatát. Ha sikerül a támadójátékon javítani, nehéz lesz a WMFC-t az első helyről levakarni – állapította meg a sportújság. Nos, nem lehetett levakarni. Az 1941-42-es bajŹnokság végén így festett az első osztály táblázatának élcsoportja:

1. WMFC 30 21 6 3 92:49 48
2. Újpest 30 18 8 4 95:42 44
3. Szolnok 30 18 5 7 89:49 41

Ha nem is rendelkezett a leggólerősebb csatársorral és a legszilárdabb védelemmel a Csepel, mégis biztosan lett bajnok. Mégpedig azért, mert a legegyenletesebb formájú csapatnak bizonyult. Nem kapott ki például tavasszal az Üllői úton, pedig a Ferencváros készült a visszavágásra, mégis gól nélkül ért véget a találkozó. Az Újpest elleni tavaszi rangadó szintén döntetlenül (3:3) végződött. A szenzációk nélküli csapat csatárjátéka – az előrevitt Dudással megerősödve – azt eredményezte, hogy új királyt koronáztak negyven év után, hiszen a bajnoki cím jobbára az Újpest, az MTK és a Ferencváros „magánügyének” számított.
Akik az első igazán nagy csepeli sikert kivívták: Dósai István (kapus, 29 mérkőzésen szerepelt), Szekeres András (kapus, 1), Kallói Béla (hátvéd, 30), Szalay II István (fedezet, hátvéd, 30), Kapta László (fedezet, 29), Gere József (fedezet, 23), Dudás János (fedezet, összekötő, 30), Kiss II Alajos (jobbszélső, 12), Marosvári Béla (összekötő, középcsatár, 29), Szabadkai Lajos (középcsatár, 27), Jávor II László (összekötő, 15), Pintér József (balszélső, 29), Váradi Béla (jobbszélső, 17), Devecseri Sándor (csatár, 3), Olajkár II Sándor (hátvéd, fedezet, 22), Surányi László (szélső, 2), Rákosi (Rottenbiller) Ferenc (fedezet, 1), Keszthelyi II Mihály (csatár, 1).
Hogy a siker teljes legyen, az amatőr Csepel, a WMTK megnyerte az NB III Alföldi csoportjának küzdelmeit, s bajnok lett az ifi- és a kölyökcsapat is.

A bajnoki címet nehezebb megtartani, mint elhódítani – tartja a mondás, és van is benne némi igazság. Hiszen a bajnok nem csupán egy a sok ellenfél közül a csapatok számára, hanem az egyetlen. Az egyetlen, amelyre mindenki figyel, amelynek legyőzése mindenki számára komoly fegyvertényt jelent. A bajnok számára pedig egyetlen feladat létezik: megőrizni méltóságát, uralkodását.
Nos, a csepeliek is címvédő szándékkal láttak munkához az 1942-43-as bajnokságban, de már az elején meglepetésben részesítették szurkolóikat: kikaptak az újonc Haladástól! Később sem jeleskedtek, hat mérkőzés után tizedikek voltak. Az őszi idény vége felé azonban egyre nyomultak felfelé a csepeliek, s a harmadik helyen várhatták a tavaszi folytatást. Csak rosszabb gólarányukkal szorultak a harmadik helyre, hiszen az első három csapatnak egyformán 20 pontja volt.
Tavasszal nagy versenyfutás következett a NAC és a WMFC között. A nagyváradiak azzal a lélektani előnnyel rendelkeztek, hogy ősszel nyolc gólt rúgtak a csepeliek hálójába (8:2!), s tavasszal idegenben is jobbnak bizonyultak a WMFC-nél (4:3). Ennek ellenére a bajnoki cím Csepelen maradt. Hogy mi hozta az újabb sikert?
A krónikák úgy tartják, hogy a csepeliek tavaszi vidéki szereplése – az, hogy csak egyetlen pontot nem vittek haza a futball vidéki fellegváraiból – döntött a WMFC javára riválisaival szemben. Ami a szakmai okokat illeti, meglehetősen leegyszerűsítik a dolgokat, akik végső okként a pénzbőséget jelölik meg. Hiszen akkoriban még volt néhány tehetős klub az élvonalban, ráadásul a többi nagy nem sajnálta a pénzt az átigazolásoknál. Ezzel szemben a Csepel elsősorban saját nevelésű játékosaira támaszkodott, s mint a magyar labdarúgás legszerényebb vásárlója, csupán a Gammába visszatért Váradi helyett importált új jobbszélsőt, Fuszeket. Viszont a csepeli utánpótlásból előretört Szekeres, Bakos, Keszthelyi, Rákosi, Kiss II, Jávor II, Nagy, Surányi. Ha nem is lett valamennyiük egy csapásra meghatározó, mégis segítették Jávor Pál edző csapatépítő munkáját.
Mert Csepelen tudatos csapatépítés folyt! Elsősorban ennek volt köszönhető, hogy a sztárok nélküli csepeli “szürkék” ezúttal 3 pont előnnyel végeztek a táblázat élén. Már a tavaszi második fordulóban az első helyre ugrottak, s onnan nem is kerültek le. A harmadik helyezett Ferencvárosnál például kilenc ponttal gyűjtöttek többet. Végül 45 ponttal, 90:5l-es gólaránnyal nyerték újabb bajnoki címüket.
Akik a WMFC második sikerét kivívták: Szekeres András (17 mérkőzés), Bakos László (9), Kallói Béla (25), Szalay II István (30), Kapta László (20), Olajkár II Sándor (24), Gere József (25), Rákosi Ferenc (14), Surányi Láaszló (4), Fuszek Kamii (29), Marosvári Béla (30), Szabadkai Lajos (18), Dudás János (29), Pintér József (25), Keszthelyi II Mihály (4), Jávor II László (10), Nagy Jenő (2), Kiss II Alajos (2), Dósai István (13).
A játékosokon és az edzőn kívül természetesen sokat tettek a szakosztály vezetői: Garas Lajos ügyvezető, Bernáth Ferenc sportiroda-igazgató, és az idény közben tragikusan elhunyt intéző, Bódis János is.
A szurkolók pedig titkon várták a triplázást.

A triplázást, hogy sorrendben harmadszor is bajnok lesz a WMFC, hiába várták a Csepel-hívők. A WMFC nem tudta megismételni korábbi diadalait, sőt, az egyre inkább fasizálódó időben a léte is veszélyben forgott. “A fajvédelmi törvény” alapján kidolgozták a sportélet “zsidótlanítási” tervét, ezzel kizárták a sportszervezetekből a zsidónak tekintett vezetőket, sportolókat. Már korábban is kizártak zsidó klubnak nyilvánított csapatokat az NB I-ből, most már a nagytőkések származását sem tudták megbocsátani. A csepeli gyár kapujáról lekerült a WM-jelvény, a Weiss család sem tarthatta meg “különbékéjét”. A gyár német irányítás alá került, s a sportegyesület sem kerülhette el a névváltoztatást.
Bár a csapat még WMFC-ként kezdte a bajnokságot 1943 nyarán, de már CSGYTK néven fejezte be. Egy hónappal a német megszállás kezdete után, április 21-én a kényszerhelyzetbe került közgyűlés elfogadta az új elnevezést. A csapat pedig egyre rosszabbul szerepelt a bajnokságban. Az őszi idényt 16 ponttal, 34:3l-es gólaránnyal még a negyedik helyen zárta, de tavasszal csak 13 pontot tudott hozzátenni, végül passzív gólaránnyal, 63:66-tal kilencedikként búcsúzott a bajnokságtól.
A következő bajnoki sorozat még nagyobb kapkodás és bizonytalanság közepette zajlott. Pontosabban: alighogy megkezdődött, már ki is múlt a Nemzeti Bajnokság. A negyedik forduló után, 1944. szeptember 21-én az MLSZ, tekintettel a hadihelyzetre, bejelentette, hogy átmenetileg szünetelteti az NB I küzdelmeit, helyette kiírta a hadibajnokságot. Nos, a hadibajnokság sem bizonyult hosszú életűnek: az év vége előtt beleszólt a háború, decemberben a kínban fogant bajnokság jobblétre szenderült. Egyébként a Csepel ekkor 12 csapat közül 14 pontjával, 32:28-as gólaránnyal a harmadik helyen állt két 18 pontos, a Ferencváros és az Újpest mögött. Közben furcsa eredményei is voltak: 5:3-ra nyert az Újpest ellen, de 5:0-ra kikapott a kilencedik helyezett Ganztól!

A felszabadulás után Csepelen is megindult lassan a sportélet. Hírek és rémhírek terjedtek, mint mindenütt az országban. Az egyik hír úgy szólt, hogy Bakos László, a kiváló jobbfedezet életét vesztette, aknaszilánk érte a lábát a gyárban. Az információ, sajnos igaznak bizonyult, nem úgy, mint a tehetséges kapus, Szekeres András halálhíre. A játékosok hamarosan összejöttek, s megállapíthatták, hogy a stadion gyepe egyelőre alkalmatlan játékokra: a pályán aknatölcsérek éktelenkedtek, miközben Budapestről érkeztek a híradások, hogy itt meg ott már pattog a labda.
Újpestről érkezett meghívás a csapat részére. Szovjet katonai teherautón meg is érkeztek a Wolfner-pályára a csepeliek. Az szinte mellékes, hogy a vendégcsapat nyert 3:2-re, a lényeg az volt, hogy végre lehetett játszani. Megindult tehát a futballélet, s április 22-ére már kettős mérkőzést hirdettek az Elektromos Latorca utcai sporttelepére. A “főműsort” a Vasas-MTK összecsapás jelentette, előmérkőzésként a házigazdák találkoztak a Csepellel. A szépszámú szurkolósereg örült a góloknak, az első félidőben mindkét oldalon kettőt-kettőt láthatott, a második játékrészben felülkerekedett az Elektromos és végül 5:3-ra nyert.
Egymás követték a barátságos mérkőzések. A csepeliek még Egerbe is ellátogattak, lassan alakult a csapatuk. Kiírták az új rendszerű bajnokságot, az I. csoportban csak fővárosi csapatok szerepeltek. A május 6-i rajt a Ganz együttese ellen csepeli sikert ígért, még akkor is, ha több poszton újonc készülődött a hazai gárdában. A Tihanyi – Kállai, Szabadkai – Füzesi, Csurgó, Rákosi -Szentesi, Kaczor, Keszthelyi, Marosvári, Gáti összetételű Csepel gólzáporral, 4:l-es félidő után 10:l-es elsöprő győzelemmel mutatkozott be. Következett, ismét hazai pályán, a Ferencváros. A találkozó a csepeli csatárok és a vendégvédők nagy küzdelmét ígérte, s háromezer néző előtt 2:2-es döntetlen született.
A Kispest ellen 13:0-val hengerelt a Csepel, s egymást követték a remek eredmények, így győzelem az MTK és a Vasas ellen is. Aztán tízezres rekordközönség előtt Újpesten jött a rangadó, s a listavezető hazaiak izgalmas mérkőzésen 3:2 arányban jobbnak bizonyultak a Csepelnél. A visszavágón ismét tízezren szurkoltak, s nagy kérdés volt, hogy a gólkirályságra pályázók: a 29 gólos csepeli Keszthelyi, a 26, illetve 22 gólos két vendégcsatár, Szusza és Zsengellér közül ki lesz jobb formában. Az újpestiek voltak. Parádés játékkal 10: l-re lelépték a csepelieket, akiknek ezzel a vereséggel elszálltak bajnoki álmaik.
Viszont a második helyre még volt esély, ám ehhez otthonukban le kellett volna győzni a ferencvárosiakat. Nem sikerült. A 15 ezer szurkoló azt látta, hogy 0:0-ás félidő után tíz főre fogyatkoztak a hazaiak, ám hiába rohamozott a Csepel, Miké és a Ganztól igazolt Kubala góljára Szabadkai révén csak eggyel tudott válaszolni a vendégcsapat. így aztán a 12 csapatos gyorsbajnokság végén ez volt az élcsoport
1. Újpest 37
2. Ferencváros 34
3. Csepel 32
A gólzáporos bajnokságban 91 találatot értek el a csepeliek és 41-et kaptak.

Az új bajnoki év új rendszerű bajnokságot hozott. Az első osztály 28 csapatát két csoportra osztották, majd az első 5-5 együttes – magával hozva eredményeit – tízes döntőben játszott a bajnoki címért. A Nyugati csoport sorrendje úgy alakult, hogy a 45 pontos FTC-t a 37 pontot gyűjtött Csepel és a 34 pontos MTK követte. A rájátszás a tíz között remekül sikerült a csepelieknek, igaz, a bajnok Újpest diadalmenetét ők sem tudták megállítani. Végül Horváth János edző legénysége nagy nevű együtteseket megelőzve a bronzérmet szerezte meg az Újpest és a Vasas mögött.
Meglehetősen zaklatott bajnokság végére került pont ezzel, hiszen az NB l-es klubok nem tudták megnyugtatóan rendezni a hosszan dúló profi-amatőr vitát. Nagyarányú játékoscsábítás folyt, több vezető és játékos „vándorolt” külföldre. Lassan-lassan, az élet stabilizálódásával ez a gond is megoldódott.
Az 1946-47-es tizenhat csapatos bajnoki küzdelmek remek rajt után nem sikerültek igazán fényesen a Csepelnek. A 47 pontos bajnok újpestiek tizenhat ponttal szereztek többet a hatodik helyezett Csepel csapatánál. Viszont Kalmár Jenő edző kezei között új, nagy együttes formálódott. Olyan csapat, amelynek összeállításán csak szükségből változtatott néha az edző. És az 1947-48-as bajnokság végén ez volt a táblázat élcsoportja:
1. Csepel 52
2. Vasas 51
3. FTC 50
Már az őszi idény végén is ez volt a sorrend, a háromszoros bajnok újpestiek nem tudtak beleszólni az elsőség kérdésébe. A Csepel ősszel olyan sorozatot mondhatott magáénak, hogy tizenegy egymást követő mérkőzésen mindössze egyetlen pontot veszített! És a tavaszi folytatás is kitűnően indult, Marosváriék biztosan nyerték az első öt találkozót. Már-már biztos bajnoknak látszott Kalmár edző gárdája, hiszen öt ponttal vezetett a vetélytársak előtt, ám az MTK és a Salgótarján elleni vereség, valamint három döntetlen elegendő volt a Ferencvárosnak ahhoz, hogy ledolgozza hátrányát. Úgy került sor az utolsó fordulóra, hogy hárman is követelték a trónt…
A Csepel a Ferencvárost fogadta, s ha kettőjük összecsapása döntetlenül végződik, akkor a Vasas lesz a bajnok. A Vasas Újpesten vendégeskedett az MTK ellen és 2:0-ra nyert, amikor elterjedt a hír, hogy Csepelen döntetlenre áll a rangadó. Ezrek rohantak a játéktérre – ünnepelni a Vasas bajnokságát. Kicsit elhamarkodottan, mert Csepelen páratlan izgalmak közepette végül 4:3-ra hazai győzelem született.
A nem mindennapi mérkőzésről érdemes néhány dolgot feleleveníteni. így például azt, hogy talán minden idők legjobb csepeli csapata futott ki a találkozóra, így festett a két gárda. Csepel: Szekeres – Rédei, Kónya – Híres, Nagy II, Rákosi – Szentesi, Marosvári, Fenyvesi, Keszthelyi, Pintér. FTC: Henni -Csiszár, Kéri – Lakat, Kispéter, Hernádi – Szabó, Kocsis, Deák, Kiss, Gyetvai.
Félelmetesen kezdtek a vendégek, Deák és Kocsis góljaival három perc alatt komoly vezetésre tettek szert. A Csepel nehezen bontakozott ki, de fokozatosan összeszedte magát, és még a félidő lefújása előtt sikerült megfordítania a találkozó állását. Valósággal izzott a csepeli stadion. A Ferencváros egy meg nem adott Deák-gól miatt kesergett, míg a hazaiaknál a gólszerző Szentesi kulcscsonttörése okozott gondot.
Szünet után a csepeliek reklamáltak Kamarás játékvezetőnél egy ellenük ítélt tizenegyes miatt, ám ez nem zavarta Deákot: nyugodtan a hálóba bombázta az egyenlítő gólt. Rédei reklamált, kiállították, Nagy II és Kónya összefejelt, őket ápolni kellett. Nyolc emberrel küzdött a hazai csapat, aztán Szentesi és Lakat a kiállítás sorsára jutott, így aztán hét csepeli próbálkozott tíz fradista ellen. És nem hiába próbálkozott, mert Henni kiejtett labdáját Pintér a hálóba küldte, ezzel 4:3 és ismét bajnokságot ünnepelhettek Csepelen. A Fradi elleni diadal részesein kívül Bakos, Imri, Preiner, Tihanyi és Négyesi volt az, aki néhány mérkőzésen hozzájárult az aranyérem megnyeréséhez.

Az 1947-48-as bajnokság utolsó mérkőzéséről még sokáig beszéltek a szurkolók. A csepeli nagycsapat néhány idősebb játékosa befejezte pályafutását, s az együttes a következő bajnokságban meg sem tudta közelíteni előző teljesítményét. Négy nagy gólarányú vereséggel rajtolt, már az első meccsen hat gólt kapott Kispesten. Bár az ősz utolsó két találkozója után győztesen vonulhatott le a játéktérről, 16 pontjával nem bízhatott sokat ígérő tavaszi folytatásban. Igaz, ekkor is akadt néhány figyelemre méltó eredménye, így például 3:l-re legyőzte az utolsó előtti fordulóban a Ferencvárost. Egy héttel később, a bajnokság zárásakor így nézett ki a táblázat:
1. Ferencváros 53
5. Csepel 35
A csapat edzéseit továbbra is Jávor Pál vezette, s a következő, 1949-50-es bajnoki sorozat a csatársorkeresés jegyében zajlott. Megpróbálkoztak a helycserés támadójátékkal, időnként nem is eredménytelenül. Nem egyszer előfordult, hogy négy vagy öt gólt lőttek ellenfelük hálójába. Végül 45 kapott gól ellenében 66-ot szereztek, és – már Csepeli Vasas TC néven – negyedikek lettek, úgy, hogy nem tudtak beleszólni a legjobbak, a Honvéd, a Ferencváros (ÉDOSZ) és az MTK (Textiles) dobogóért folyó harcába.
Az új bajnokság ismét változást hozott a kiírásban: a tavaszi-őszi rendszerre való áttérés miatt csak egy idényt, az őszit írták ki 1950-ben. Nyáron nagy átigazolási láz ütött ki a vezető kluboknál, a Csepel viszont csak egyetlen játékost, a debreceni csatárt, Kócziánt igazolta le. Stabil védelemmel, amely a Honvéd után a legkevesebb gólt kapta, és formálódó csatársorral a Csepeli Vasas megőrizte negyedik helyét.
A következő év elején, 1951. január 12-én sportnagygyűlést tartott a Csepeli Vasas TC, amelyen többek között javasolta, hogy vonják egységes irányítás alá a Vasas-egyesületeket. Ez egyben azt is jelentené, hogy az összes Vasas-klub egységes színű és jelvényű lenne. Valószínű, hogy a csepeli javaslat központi elképzelésre született, mindenesetre néhány nappal később, január 29-én határozatot hozott a SZOT elnöksége, hogy tíz ágazatban kialakítja az országos egyesületi rendszert. Persze, a Vasas név maradt, de felbukkant néhány új név, mint a Kinizsi és a Bástya (MTK).
Következett az 195l-es bajnokság. A tavaszi küzdelmek végén az 5. helyen állt a csapat, valamennyi előtte végzőtől vereséget szenvedett. Mégpedig úgy, hogy csatárai csak két gólt szereztek ezen a négy találkozón, pedig a balszélen az a Czibor Zoltán nyargalászott, aki az aranycsapat diadalaiból is kivette később a részét. Az őszi rajt is gyengén sikerült, közben Jávor Páltól Opata Zoltán vette át a csapat edzéseit, s a zárásnál 29 ponttal megint az 5. helyen találta magát a Csepel. A következő év végén a helyzet csupán annyiban változott, hogy akkor 25 pontot gyűjtve lett 5. az együttes és passzív, 52:53 volt a gólaránya. A kispadon is történt változás: Opatát Lyka Antal váltotta föl az őszi idény előtt.
Az 1953-as bajnoki sorozat úgy indult, hogy az első négy találkozóján nem szerzett pontot az együttes, viszont tavasszal veretlen maradt. Újabb edzőcsere történt, most a volt csepeli bombázó, Marosvári Béla vette át az irányítást. Összesen 20 pontot gyűjtött a gárda, s ez a sovány 11. helyre elég. Az 1954-es esztendőt még egy hellyel hátrább zárta a Csepel, 22 ponttal, 33:51-es gólaránnyal, mögötte már csak a két kieső végzett. Pedig mintha stabilizálódott volna a védelem, hiszen tizenkét mérkőzésen nem kapott gólt, viszont nyolcszor gól nélküli döntetlenre játszott, s ez a csatárok gyengélkedését jelzi…
Viszont remekül sikerült a csepeliek északi kirándulása. Svédországba, Finnországba és Norvégiába vezetett a túra. A csapat valamennyi ellenfelét, köztük a svéd második helyezett Göteborgot és a finn válogatottal azonos Helsinki válogatottját is magabiztos játékkal fektette két vállra.
Nem lehettek vérmes álmai a Csepelnek az 1955-ös esztendőben sem. A bajnoki cím eldöntése egy ideje a Honvéd és az MTK-ból lett Vörös Lobogó „magánügyének” számított. Az alsóházban viszont nagy küzdelemre volt kilátás, hiszen a tizennégyes mezőny utolsó négy helyezettje búcsút mondhatott a bajnokság végén az élvonalnak. Az előző szereplésük alapján csak egy céljuk lehetett a csepelieknek: elkerülni a kiesést. A rossz rajt, az öt mérkőzésen szerzett két árva pont nem lelkesítette túlzottan a csepeli futballbarátokat, s a tavasszal szerzett kilenc pont sem adott okot különösebb derűlátásra. Végül a Kallói Béla által irányított együttes 22 ponttal, 34:42-es gólaránnyal “súrolta a lécet”: 9. lett, mindössze egy ponttal előzte meg a legjobb kiesőt, a Győri Vasast…
Viharos év, 1956 következett. Az októberi események miatt félbeszakadt a befejezés előtt álló bajnokság, amelyben a Csepel, ismét Jávor Pál irányításával, viszonylag stabilizálta helyzetét. Csupán a Honvéd elleni 7:l-es vereség volt kellemetlen, de a legnagyobb bajnokesélyessel, a Vörös Lobogóval kétszer is 0:0-ra végzett a gárda. Amikor megszakadt a bajnokság menete, 23 ponttal a 6. helyet foglalták el Keszthelyiek.

A forradalom disszidálási hulláma a csepelieket nem ragadta magával, sőt, az OTSB megszűnte, majd az MTSH megalakulása is csak közvetve éreztette hatását Csepelen. Az egyidényes 1957-es tavasz a Vasas sikerét hozta, a szétesett Honvéd utolsó előtti lett, a Csepel viszont jó erős középcsapatnak számított ötödik helyével. Az NB I ősztől visszaállt az iskolákhoz hasonló, őszi-tavaszi formára, a létszámot pedig ismét tizennégyre emelték.
Keszthelyi Mihály befejezte a játékot, viszont beépült az együttesbe néhány ígéretes fiatal, mint Gondos Tibor, Kleibán Antal és Kisuczky Róbert. Csak a balhátvéd Takács György tűnt harmincon felül is elnyűhetetlennek. Az 1957-58-as küzdelmeket nem túl biztatóan kezdte az együttes, különösen az őszi idény második része sikeredett balul: hét meccsből csupán két pontot könyvelhetett el magának a gárda. Védelme a legstabilabbnak számított az első osztályban, csak 28 gólt kapott a Csepel, ám alig valamivel többet, 31-et tudott szerezni. A 25 pont a tizedik helyhez volt elég.
Nyáron elsősorban csatárokkal erősödött az együttes, s áttért a válogatott korábban oly sikeres játékrendszerére, s talán ennek is volt köszönhető, hogy 1959-ben a bajnoki küzdelmek végén ismét a Csepel nevével kezdődött a táblázat:
1. Csepel 34
2. MTK 34
3. Honvéd 33
Az ősz végén még a harmadik helyen fordult az együttes, s közben olyan győzelmet is fel tudott mutatni, amilyenre az élvonalban évek óta nem volt példa: 8:0 arányban verte a Miskolci VSC-t. Már biztató jeleket lehetett felfedezni a csepeliek játékában, mint például a két összekötő, Kisuczky és a Spartacusból igazolt, apró termetű Pál Tibor tudatos váltásait, tervszerű helycseréit.
A tavaszi finálé páratlanul izgalmasan alakult. Három fordulóval a kapuzárás előtt a Népstadionban a Honvédtól kellemetlen, 4:l-es vereséget szenvedtek Kócziánék. Ekkor ismét idegenbe, Angyalföldre készültek a csepeliek, akik számára csak akkor maradhatott remény az elsőségre, ha nyernek. Nyertek! Bulla, Gondos és Németh góljaira a házigazdák nem tudtak válaszolni, s tizenegy év után ismét a Ferencváros elleni rangadón dőlt el a bajnoki cím sorsa.
Húszezer néző előtt a csepeli stadionban vezetést szereztek Vilezsál 1 l-esből lőtt góljával a vendégek, ám Kleibán fejessel egyenlíteni tudott, s a csepelieknél maradt egy pont azt jelentette: hiába nyert a Hungária körúton az MTK a Salgótarján ellen, Jávor Pál harmadszor is bajnokságra vezette csapatát. Még akkor is, ha ezúttal „csak” a gólarány döntött a javára. Az értékelők pedig ezúttal is azt jegyezték fel a Csepelről, hogy mint csapat emelkedett vetélytársai fölé. Nem voltak sztárok, tudatos, tervszerű, kapkodás nélküli munka jellemezte a Devecseri Sándor vezette szakosztályt. Egy-egy sérülés, formahanyatlás nem keltett pánikot, s a kiegyensúlyozott csapat elsősorban erőnlétileg volt jobb mindenkinél. A tizennyolc játékos között nem volt nagy sztár, de gyenge tudású sem. Aki bizalmat kapott, az kötelességének érezte, hogy felnőjön társaihoz. Végezetül azoknak a névsora, akik az újabb bajnoki elsőséget kivívták:
Bakó Béla (22 mérkőzés), Tóth István (4), Bulla József (19), Kóczián II János (13), Mednyánszky Rudolf (11), Kóczián I Antal (26), Takács György (24), Ughy Tibor (Í6), Kleibán Antal (26), Tóth II József (25), Kisuczky Róbert (23), Gondos Tibor (26), Pál Tibor (23), Povázsai László (8), Németh Ferenc (11), Sátori Imre (4), Magyar Árpád (4), Kemény Tibor (1).

A Népsport bajnoki értékelése ezzel zárul: “a Csepel példája bizonyítja, hogy az utolsókból is lehetnek elsők.” Nos, a következő év tanulsága majdnem fordított volt, hiszen csupán egy ponttal menekült meg a kieséstől a csapat. Mi történt? Látszólag ugyanazok a játékosok szerepeltek, akik korábban kivívták a nagy sikert, de a mentalitásuk nem volt a régi. A fejükbe szállt a dicsőség, megbomlott a legendás egység. Bár a BEK-ben mindent megtett a csapat, s az isztambuli döntetlen után jó esélye volt a továbbjutásra a Fenerbahce ellen, a Népstadionban mégis a török bajnok nyert, szertefoszlatva a csepeli kupaálmokat.
A bajnokságban különösen hazai pályán gyengélkedett az együttes, tavasszal csupán két alkalommal hagyta el győztesként a csepeli stadion játékterét. Egymást érték a veszekedések, s nyáron több játékos visszavonult, vagy másik klubot keresett magának. Jávor Pál is elköszönt, helyette Szalay István lett az edző. Valamit lépett ugyan előre az együttes, de a tizedik hely és a 22 pont meg sem közelítette a várakozást. A tavasz volt a gyengébb, csak 9 pontra futotta a széthullás előtt álló társaság erejéből.
A nyáron, 1961-ben ismét új edzővel kezdték a munkát Csepelen, ezúttal a volt fedezet, Preiner Kálmán vette át a gárdát. Nehéz helyzetben volt, hiszen az első csapat keretéből tizenhárom játékos távozott. Jelentkezett ugyan néhány tehetséges fiatal, akiknek a lelkesedésével nem volt baj, de a rutintalanság a kieséshez vezetett. A botladozó Csepel még a másik kiesőtől, az újonc Ózdtól is nagy gólarányú, 5:0-ás vereséget szenvedett, s úgy ért véget a bajnokság, hogy az a már említett Ózdtól is 5 ponttal leszakadva a csepeliek zárták az NB I tabelláját 16 ponttal, 30:55-ös gólaránnyal.

A szakosztály irodájában levő grafikon szára visszanyúlt a második osztályba, de csak egy esztendőre. Bár az NB II-ben több „jelentkező” is volt a feljutásra, így a Székesfehérvár, a Dunaújváros és a BVSC, mégis igazi vetélytárs nélkül nyerte a Nyugati csoport bajnoki címét a megújult Csepel. A 38 esztendős hátvéd, Takács György köré tehetséges fiatalok csoportosultak, s 51 ponttal, tizenkét pontos előnnyel, nagy fölénnyel került vissza a gárda a legjobbak közé. Az NB II-es bajnokcsapatban tizenkilencen jutottak szóhoz: Kiss I (30 mérkőzésen), Deák (21), Pocsai (27), Bárkányi (20), Ughy (5), Halasi (6), Kalmár (30), Csordás (20), Solti (22), Rottenbiller (16), Várnai (29), Takács (26), Gondár (12), Kleibán (26), Tarsoly (1), Matus (11), Kiss II (13), Jucsov (12), Perjés (3).
Zömmel ugyanaz a gárda vágott az NB II-nek, amelyik az NB I-ből kiesett, s már a második meccsen, a Szállítók ellen kijózanító vereség érte. Kalmáréknak rá kellett ébredniük, hogy a második osztályt sem szabad könnyen venni, s ez a felismerés mindvégig elkísérte az együttest, amely aztán magabiztosan utasíŹtott maga mögé mindenkit.
Preiner Kálmán legénysége szerencsés időszakban került vissza az élvonalba, hiszen a magyar labdarúgás sokadik átszervezéseként 1963 nyarán ismét egy idényre írták ki a bajnokságot azzal, hogy a következő évben ismét tavaszi-őszi rendszer következik. Ez csupán annyiban volt furcsa, hogy a nemzetközi gyakorlattól eltért, s a magyar kupacsapatok szenvedtek is emiatt…
Persze, ilyesmi a Csepelt egyelőre nem fenyegette, arra használták a kieső nélküli idényt, hogy visszaszokjon az NB I légköréhez az együttes. Nos, az egyfordulósban szerzett 13 pont 50 százalékos teljesítménynek felelt meg, s bár ehhez 17:19-es passzív gólarány járult, lényegében elégedettek voltak csapatuk szereplésével a csepeliek.
A következő, 1964-es bajnoki esztendő némi bukdácsolással, két vereséggel indult, ám a Preiner-legénység lassan magára talált, és tavasszal tíz pontot sikerült összeszednie. Különösen fontos volt, hogy a kiesésben erősen érdekelt Debrecent és Diósgyőrt egyaránt legyőzte, sőt ez az ősszel is sikerült, így már nem voltak kiesési gondok a piros-kékek háza táján. A zárásnál 20 pontot és 30:42-es gólarányt tudtak felmutatni a csepeliek. Ez a teljesítmény a kilencedik helyhez volt elegendő.
Hogy még nincs stabil csapata Csepelnek, az abból is kiderült, hogy Preiner edző sok játékossal próbálkozott. Huszonketten rúgtak labdába 1964-ben a bajnokságban, a következő esztendőben pedig csak eggyel kevesebben. A hatvanötös év zűrzavarához idény közbeni edzőcsere is hozzájárult, a csapat Keszthelyi Mihállyal fejezte be a bajnokságot, 22 ponttal a tizedik helyen, mégpedig úgy, hogy utolsó hat találkozóját elveszítette! Érdekes, hogy a bajnok Vasas otthonában is alig bírt a csepeliekkel (1:0), a Ferencváros viszont Csepelen hat gólt lőtt Török kapusnak.
Szenzációk nélküli, igazi középcsapatnak számított akkoriban a Csepel. Otthonában általában nyeregetett, s ötven százalék körüli teljesítménye elegendő volt ahhoz, hogy ne legyenek különösebb kiesési gondjai. A szakírók gyakorta vetették a gárda szemére szürkeségét, s ebben volt is valami. De korábban a szürkeség jó szellemmel és nagy-nagy akarattal párosulva bajnoki címeket eredményezett az egyesületnek…

Az 1966-os bajnokság nem hozott semmi szenzációt, ismét Vasas, Ferencváros volt az élen a sorrend, a Csepel pedig 32:37-es gólkülönbséggel, egy góllal kevesebbet rúgva és ugyanannyit kapva, mint egy évvel korábban, de öt ponttal többet szerezve két hellyel előrébb rukkolt a táblázaton.
A következő esztendőben 16-ra emelték az NB I létszámát, s a csepeliek a találkozók csaknem felén, tizennégy összecsapáson döntetlenül végeztek. Az együttes stabilizálódására utalt, hogy sorozatban tizenöt mérkőzésen nem szenvedett vereséget. Ám a sok döntetlen és a passzív, 38:47-es gólarány jelezte, hogy ez még nem nagycsapat. Bár voltak bravúrjai, mint a toronymagasan bajnok Ferencváros 3:2-es legyőzése, ám a legjobbak vetélkedésébe nem tudott beleszólni Keszthelyi Mihály csapata. 28 pontja lett, ezzel ismét a nyolcadik helyet könyvelhette el magának.
Közben a válogatottsággal kacérkodó tehetségek nőttek ki Csepelen: a kapus Fater Károly és a jobbhátvéd Vellai István. És a csapat is fejlődik, közelebb kerül az élcsoporthoz. Formálódik, alakul a gárda, a csapat gerince évek óta együtt játszik. Végre 1968-ban több gólt (35) rúg, mint amennyit (29) kap, s 34 ponttal az ötödik helyen ér célba.
Különösen a védelem erősödött lényegesen. Összeszokottan, tiszteletet parancsolón játszott, s úgy tetszett, kialakult az a stabil mag, amelyből idővel ismét kinőhet az új, nagy Csepel. Az időszak legjobb csepeli teljesítményét húsz játékos érte el: Fater (28), Platthy (1), Fekete (1), Vellai (25), Molnár (30), Faludi (30), Hunyadi (23), Gondár (30), Rottenbiller (27), Losonczi (29), Kandi (22), Nagy (21), Kalmár L. (30), Kalmár Gy. (1), Sebes (4), Major (15), Sebestyén (3), Káló (4), Pető (15), Gulyás (3).
A következő bajnokságban alig változott a keret, s az eredmények csak annyiban módosultak, hogy kettővel kevesebb volt a csepeli győzelem, ugyanannyival több a döntetlen, ugyanannyival kevesebb a gyűjtött pont, ugyanannyival lépett hátrább (7.) az együttes.
Ismét változás éve következett: a honi futballatyáknak megint eszükbe jutott, jobb lenne visszaállni az őszi-tavaszi rendszerre. Ezért két csoportban írták ki az NB I küzdelmeit, megint kiesés nélkül, azzal, hogy a csoportgyőztesek a bajnoki címért, az azonos helyezettek (2-8.) a különböző helyekért oda-vissza megmérkőznek egymással.
A Csepel a B-csoportba került és úgy kezdett, hogy mindenki azt hitte: ismét itt a nagycsapat. Tizennégy mérkőzésen csak hat alkalommal rezgett Fater Károly hálója, s ez a védőjáték magas színvonalát jelezte. Aztán a Ferencváros és a Honvéd mögött harmadik lett a Csepel, így az ötödik helyért mérkőzhetett a másik csoport harmadikjával, a Vasassal. Az első összecsapást a Vasas nyerte 4:0-ra. A visszavágó ugyan 2:l-es csepeli sikert hozott, de csak hatodikok lettek Losoncziék.
A tél folyamán a csepeliek Indonéziában és Malaysiában sikeres túrán készültek fel a bajnokságra, majd hét egymást követő mérkőzésen még gólt sem kaptak! Volt tehát fantázia az együttesben, ám akadozott a csatárjáték. Csupán a nyolcgólos Rottenbiller emelkedett ki eredményességével a társak közül.

Akik régóta várták a csepeli előretörést, az 1970-7l-es bajnokság után is azt állapíthatták meg: még mindig középcsapat a Csepel. Mégpedig olyan középcsapat, amelynek remek védelme van, de halvány a csatársora. A csatárjáték gyengeségét az is jelezte, hogy Keszthelyi edző 20 játékosnak, köztük 12 csatárnak (!) szavazott bizalmat a bajnokság folyamán. Kereste tehát a támadósorát, de a jelek szerint nehezen találta. A 38 pont (6 pontot az előző bajnokságból hozott magával) és 35:27-es gólkülönbség most is a hatodik helyet eredményezte. És még egy érdekesség: 1970-ben külföldi csapatokkal tizenhatszor találkozott a Csepel s háromszor döntetlenre végzett, tizenháromszor nyert!
Tavasszal egészen a legjobb négy közé menetelt a gárda a Közép-Európa Kupában, ám ott 2:0-ás hazai győzelem után Salzburgban 4:l-re kikapott és kiesett.
Az egyesületnél szép ötéves terv készült, amely azt tartalmazta, hogy a hetvenes évek derekára a piros-kékeknek fel kell zárkózniuk a hazai élcsapatokhoz. Optimizmusukat arra alapozták a vezetők, hogy a klub sportiskolájában sok fiatal készült, és a kis labdarúgók jól is szerepeltek az utánpótlás-csapatok bajnokságában. Igen ám, de közben az első csapat játéka egyre kiismerhetőbb, egyre sablonosabb lett.
Keszthelyi Mihály megpróbált ugyan fiatalítani, s változtatni tanítványai játékán, ám a csapat nem volt képes kitörni a szürkeség mindent egybemosó homályából. 1972 nyarán 30 ponttal 9., egy esztendővel később 31-gyel 7. lett az együttes. Lényeges különbség nem volt a két szereplés között, nagy győzelmek és megrendítő vereségek egyaránt kerülték a klub háza táját. Az 1973-74-es küzdelmeket a kiesőktől nem messze, 11. helyezettként fejezte be a Csepel, mégpedig úgy, hogy a kilenc év után távozó Keszthelyi Mihály edző meglehetősen sok, huszonnégy labdarúgónak adott játéklehetőséget.
A következő bajnokságot új edzővel és két vereséggel kezdte a klub. Thomann Antalnak mégis sikerült olyan együttest formálnia, amelynek 8-9 posztján állandó játékos szerepelt. Húszan jutottak szóhoz, és érték el az utóbbi időszak legszebb csepeli helyezését: versenyben a bronzéremért végül negyedikek lettek. A névsor: Lévai (8 mérkőzés), Vellai (29), Godán (29), Ruzsinszki (29), Kovács Gy. (15), Varga (26), Ozsváth (22), Gulyás (29), Karalyos (28), Szurgent (20), Csordás (25), Sándor (15), Popovics (1), Somogyi (5), Kacsányi (1), Kovács L. (1). Buronyi (23), Hunyadi (15), Hajdú (23), Wéber (18).
A Thomann-időszak második esztendeje meg sem közelítette az elsőt. Ezúttal már huszonötén jutottak szóhoz, ez is jelezte az együttes hullámzó teljesítményét. Különösen a tavasz sikerült rosszul: öt vereséggel kezdtek a csepeliek, és ha az utolsó fordulóban kikaptak volna a DVTK-tól, el is kellett volna búcsúzniuk az élvonaltól. Ám Csordás és Gulyás góljával nyert a csapat 2:1-re s 41,7%-os teljesítménnyel, 25 ponttal a 12. helyen kötött ki.
A kiesés rémétől megérintett együttes Kóczián Antal irányításával vágott neki az 1976-77-es mérkőzéssorozatnak. Hazai pályán azonnal kikapott a Haladástól, s az őszi idény végén tizenegy ponttal árválkodott, nem sok reménye lehetett a bentmaradásra. A vezetők mégis optimistán nyilatkoztak. A technikai vezető, Losonczi Flórián azt mondta: „A tavaszi hajrára sikerül edzőnknek kialakítani a legeredményesebbnek látszó Csepelt. Huszonhét ponttal megmenekülhetünk.” Nos, igaza lett Losonczinak: 26 ponttal menekült meg a Csepel az NB II-től.

Aztán már nem volt menekvés. Igaz, a következő bajnokságban úgy látszott, hogy visszaküzdötte magát a középmezőnybe a társaság, hiszen 44%-ot teljesített, tizenegyedik lett harminc ponttal, ám a negatív, 46:57-es gólkülönbség jelezte a gondokat. Kiesésről ekkor már nem esett szó, viszont az 1978-79-es bajnokság nem sok jót ígért. Hiába tért vissza Keszthelyi Mihály, és hiába próbált ki 26 játékost, a kiesés ellen nem volt orvosság. Ráadásul ekkor három csoportban folyt az NB II, ezért három együttes volt kénytelen búcsút inteni az élvonalnak. Ősszel csak kétszer tudott otthonában nyerni a csapat, tavasszal pedig egyszer! Fájó volt ugyan a búcsú, de megérdemelt. Még az is kérdéses volt, hogy az NB II-ben, ahol egy másik most kiesett NB l-es csapat, az Izzó is ott volt a csepeliek csoportjában, sikerül-e talpra állítani a gárdát.
Sikerült! Kialakult egy olyan törzsgárda, amely köré csapatot lehetett építeni. Öt játékos valamennyi, 38 mérkőzésen szerepelt: a kapus Kovács, a középhátvéd Kőhalmi, a védő Harangi, a középpályás Tóth és a csatár Tarnóczi. Utóbbi 17 találatával házi gólkirály lett. Mellettük Wéber, Hegyi, Varga, Tulipán, Vincze, Kincses Béla és a tavasszal érkezett Kelemen számított állandó csapattagnak. Végül hat pont előnnyel, 62 ponttal verekedte magát vissza az élvonalba a gárda.
A feljutás után ha nem is lett egy csapásra középcsapat a Csepel, de hazai pályán mindenkinek feladta a leckét, s ősszel tizenöt pontot gyűjtött. Ehhez tavasszal még tizenkettőt tett hozzá, s nem volt gondja 1981 nyarán a kiesésre: 12. helyezett lett.
A Keszthelyi-legénység 1982-ben, a következő bajnoki küzdelemsorozatban még előrébb lépett, jó középcsapattá formálódott. Úgy lett hetedik, hogy méltó versenytársa volt a legjobbaknak is. Az NB I tizenhat csapatra történő létszámcsökkentése nem érinthette a piros-kékeket.
Aztán úgy tűnt, végre ismét itt a nagycsapat. Utoljára 1974-75-ben szerepeltek olyan biztatóan a csepeliek, mint 1982 őszén. Öt mérkőzés veretlenségi sorozatát csupán a későbbi bajnok Rába ETO tudta megtörni, majd újabb tizenegy mérkőzésen nem találtak legyőzőre Budaváriék! Már-már kezdték rózsaszínben látni a dolgokat Csepelen, több játékos is meghívást kapott az olimpiai és a nagy válogatottba. A Népsport értékelése négy pontban foglalta össze a Csepel őszi elsőségének okait:
1. stabil gazdasági bázis,
2. a klubért élő-haló, többre törekvő vezetés,
3. minőségi összetételű játékosanyag,
4. némi szerencse.
Nos, tavasszal már kevesebb szerencse kísérte a csepeliek fáradozását, a csapat 37. pontjával, 52:46-os gólkülönbséggel a negyedik helyre futott be. A bajnokság végén elköszönt, nyugdíjba vonult, sok csepeli siker kovácsa, Keszthelyi Mihály. Helyére dr. Puskás Lajos érkezett, aki elsősorban keménységével szerzett magának hírnevet.
Nos, az 1983-84-es küzdelmek még nincsenek olyan távol tőlünk, hogy sértődés veszélye nélkül lehetne írni az akkori eseményekről. Tény, hogy jó rajt után fokozatosan elszürkült az előtte brillírozó együttes, vak fegyelem uralkodott a csapatnál. Hol volt már a hajdani jó szellem, amely egykor mindenki fölé emelte a Csepelt?! Egymást érték a kisebb-nagyobb veszekedések, fegyelmezések, majd az NB I-en végigsöprő vesztegetési botrányba több csepeli játékos is belekeveredett. Végül négy játékost kizártak a klubból, s bár 27 ponttal a 11. helyen végzett a csapat, a botrány erősen megrázta, évekre visszavetette…
Új edző, Gelei József jött és próbált a szétesett társaságból csapatot csinálni. Bár parádésan rajtolt, az elején háromszor is nyert a Csepel, kevesen hitték, -hogy az alacsonyabb osztályokból jött, ismeretlen fiatalokkal bent tud maradni az első osztályban. Mégis bent maradt! Gelei edző nyugodt, alkotó légkört teremtett, amelyben türelmet kaptak a fiatalok az érésre.
Nem volt jó csapat a Csepel, de egy dolgot mindenkinél jobban tudott: akarni. Hallatlan lelkesedésével 30 pontot gyűjtött és a hetedik helyre kapaszkoŹdott fel a gárda. Ha játékával nem is kápráztatta el híveit, de szorgalmával és tisztességével visszaadta a csepeli labdarúgás becsületét.
Az új, az 1985-86-os bajnokság elé aggódva tekintettek a klubnál. A játékosállomány meggyengült: Tulipán Törökországba, Csucsánszky a Videotonhoz, Kincses Sándor a Ferencvároshoz szerződött, Budavárinak pedig sajnálatos betegség miatt be kellett fejeznie a futballt. Erősítés nem érkezett, aki jött, az máshol sem bizonyított. Így csak egyetlen cél lehetett: a bentmaradás.
Már az első négy forduló vereségsorozata sem sok jót ígért, csupán az őszi idény vége, és a tavaszról őszre előrehozott négy mérkőzés mutatott valami biztatót. Végül derekasan küzdött a gárda, az utolsó öt fordulóban hét pontot szerzett, ám ez is kevés volt a bentmaradáshoz. A Csepel 22 ponttal utolsó előttiként, de becsülettel, emelt fővel búcsúzhatott a legjobbak mezőnyétől.
Szurkolói bíznak abban – mint eddig mindig -, hogy most is csak rövid, egy évre szóló látogatást tesz csapatuk az NB II-ben…