Hajdú Lajos a Csepel SC korábbi bohém hálóőre ma 70. születésnapját ünnepli. Egy korábbi újságcikkel köszöntjük őt.
Az 1947-es születésű hálóőr, akit a focipályák környékén leginkább a Hippi becenéven ismertek, alig múlt huszonegy éves, amikor Nagykanizsáról Kispestre került, és a Budapesti Honvéd kapusaként bemutatkozhatott az élvonalban 1969-ben. A fénykorát élő Bicskei Bertalan, aki ekkor már az ötödik szezonját töltötte Kispesten, illetve az egykori ifjúsági válogatott, Lévay Tibor mögött, nem sok szerep jutott neki. Két szezon alatt mindössze 4 mérkőzésen szerepelt, igaz, ez arra pont elég volt, hogy a vitrinbe tehessen egy bajnoki ezüst- és bronzérmet.
1971-ben igazolt Csepelre, ami végeredményben meghozta neki az ismertséget és a rendszeres játéklehetőséget
1971 és 1982 között tizenegy szezont védett a Csepelben, ebből egy idényt a másodosztályban. 155 NB I-es mérkőzésen védett, bohém, “bolondkapus” allűrjeivel végig a közönség nagy kedvence volt. Utolsó két szezonjára leigazolták mellé a Pécsi MSC-ből a nála majdnem kereken tíz évvel fiatalabb Kovács Attilát, aki amikor lehetőséget kapott, igazi bravúrkapus formában védett, így Hippinek végül át kellett neki adni az első számú portás szerepét.
Részlet a Nemzeti Sport 2003-as cikkéből (Sinkovics Gábor írása):
” Ha történetünk főhőse, mondjuk, Amerikában születik, most Las Vegasban vagy Los Angelesben tengeti napjait, előkelő villában ébred, s ha úri kedve éppen úgy hozza, kaszinóban kortyolja a száraz Martinit. De Hajdú Lajos Magyarországon él, jóllehet, az ő életregénye igazi hollywoodi történet. Akik ismerik (márpedig az idősebb generáció tagjai közül mindenki tudja, ki az a Hippi) tisztában vannak vele, hogy ez cseppet sem túlzó hasonlat. Mert volt ő kis csapatból fővárosba került magabiztos, bravúrokra képes kapus, hogy aztán nagyot ugorva egészen máshol bizonyítson. A vendéglátóipar lett az másik nagy kalandja a futball mellett, ott ugyancsak végigjárta a szamárlétrát. Lesajnált ruhatáros fiúként kezdte, majd Budapest elegáns szórakozóhelyének tulajdonosává vált. Ma 56 évesen visszavonultabban él, ha teheti, kerüli a hangos éjszakai bulikat, és jobban érzi magát Csepelen, Duna-parti házában a családjával, no meg a tíz kutyájával. Mondtak rá sok mindent az évek során, ráfogták, hogy gengszter, hogy az alvilág prominens alakja, pedig a Hippinek becézett egykori kapus soha nem folyt bele igazán az alvilági életbe. A regény, ha egyszer majd megíródik róla, így is izgalmas lesz, sok kalanddal, gyönyörű nőkkel, autókkal és rengeteg-rengeteg futballal.
– Először is árulja el, ki ragasztotta önre a Hippi becenevet. Ismerem legalább tizenöt éve, és mindig olyan elegáns, annyira jólfésült, mintha éppen most érkezne valamilyen luxusjachton adott fogadásról.
– Igaz, hogy sokat változtam, szeretem a szép ruhákat, de amikor a hatvanas évek végén Nagykanizsáról a Honvédhoz kerültem, még úgy néztem ki, mint egy rockénekes. Vállig érő, hoszszú hajat viseltem, farmercuccban feszítettem, és amikor a csapat edzője, Prei-ner Kálmán meglátott, azt mondta: na, szépen vagyunk, itt van nekünk egy hippi. Később a katonaságnál levágták a hajamat, de a Hippi név rajtam maradt.
– Ha már visszaeveztünk az időben, meséljen a pályafutásáról, hiszen sokan nem tudják, hogy ön igazából Csepelen lett komoly kapus.
– Azért álljunk meg egy pillanatra! Hogy a szavaival éljek: én már a Honvédnál is komoly kapus voltam. Balszerencsémre Bicskei Bertalan bombaformában védett, és képtelen voltam őt kiszorítani a csapatból. Három évig tartoztam a kispesti gárdához, és ez idő alatt harminc tétmeccsen állhattam a kapuban. Szerettem a Honvédot, de kénytelen voltam váltani, hogy játéklehetőséghez jussak. Hívott a Csepel, és igent mondtam. Nem bántam meg, hiszen tíz évet nyomtam le a vasgyári csapatnál, ott megbecsültek, és ezt igyekeztem meghálálni. Ha visszagondolok a pályafutásomra, azért egyvalami nagyon hiányzik… Bajnok sehol sem lettem. A Honvéddal kétszer ezüst-, egyszer pedig bronzérmet nyertünk, a Csepellel harmadik hely jutott, a Vasassal, ahol két évig védtem, egyszer diadalmaskodtunk a KK-döntőben a Verona ellen.
– Ha bajnoki aranya nincs is, az emlékei így is fantasztikusak. Ma el sem tudja képzelni egy fiatal szurkoló, milyen remek csapata volt akkoriban a Csepelnek. A hazai meccseken sokszor voltak öt-, tíz-, tizenötezren…
– Más világ volt. Az ember büszke volt arra, hogy futballista. Valóban számtalan emlékről tudnék mesélni, de csak egy meccset ragadnék ki a pályafutásomból, amely talán be is került a Guinness-rekordok könyvébe. Zalaegerszegen játszottunk a Csepellel bajnoki meccset. Vezettünk egy nullára, és már azt hittük, boldogan és győztesen mehetünk vissza a fővárosba. Jaczina Róbert sporttárs azonban másként döntött. Ô vezette tudniillik a meccset, s a nyolcvannyolcadik percben megadott egy erősen vitatható tizenegyest a hazaiaknak. Azt tudnia kell rólam, hogy pályafutásom során rengeteg büntetőt hárítottam, valahogy a szemekből kiolvastam mindig, hová, melyik sarokba kell vetődnöm. Na, szóval, a bíró sípolt, én meg kivédtem a tizenegyest. Ugrottunk egymás nyakába a fiúkkal, de a bíró intett, elmozdultam, meg kell ismételni a lövést. A második kísérletet is hárítottam. Újra ölelkezés, csókolózás, de Jaczina Róbert megint elrendelte az újrarúgást azzal, hogy újra elmozdultam. Jött a harmadik löket, és ha hiszi, ha nem, azt is kivédtem, de ezzel még nem volt vége a drámának. A játékvezető negyedszer is újrarúgatta a büntetőt. Na, azt képzelje el, mi gyakorlatilag fellöktük, rángattuk, megtapostuk, talán még a jelvényét is leszedtük az ingéről, de hajthatatlan maradt. Kiállítani nem mert senkit közülünk, pedig alighanem a fél csapat megérdemelte volna. A negyedik büntetőt már nem védtem, egyszerűen odaálltam a kapufához, nekidőltem, karba fontam a kezem, és néztem, ahogy Mihalecz István az üres kapuba passzolt. El tudja ezt képzelni? Másnap a mi meccsünkkel foglalkozott az egész ország…”
Hajdu Lajos jelenleg az 1908 Szentlőrinci AC kapusedzője.
Boldog Születésnapot kívánunk!